A legérdekesebb része a magyar részvétel – vagy inkább távolmaradás – kérdése volt. A rajongók legyenek kreatívak, hallassák a hangjukat, mert ha a közönség ennyire akar valamit, akkor azt meg is kapja. Automatikusan jött a kérdés: Úristen, hol él ez? Aztán beugrott: Ja, Norvégiában. Európában. Olyan helyen, ahol nem kérdéses a részvétel, és nem csak azért nem, mert sikeresek, hanem mert a közönség akarja. Nálunk nem a közönség dönt egy ilyen világrengető horderejű kérdésben – részt vegyünk-e az Eurovíziós Dalfesztiválon vagy sem – hanem a politika.

A 2024-es hírekről még nem hallott, de talán egy 2025-ös visszatérés … 2025? Már 2040-ig tervezi a jövőt. 2025-ben legfeljebb akkor térünk vissza, ha feldühödött eurovízió rajongók tömegesen az utcára vonulnak és megdöntik a hatalmát. Siralmas helyzetben van az az ország, amelyiknek ez a legnagyobb esélye …

És azt sem hiszem, hogy az „ország” olyan nagyon akarná a visszatérést. Évek óta a gyűlölködésre, elzárkózásra, homofóbiára vagyunk idomítva. Örüljünk, hogy megtűrt kisebbségként nyilvános helyen megnézhetjük a verseny. (És még a képernyőt sem fóliázták le nekünk.)