Blog

Erzsi blog: Ki nyer holnap?

Erzsink tavalyi, a sajtón végig söprő, Pápai Jociról szóló kommentje nagy népszerűségnek örvendett. A bulvárlapokban tévesen magyartanárként aposztrofált, az ESC Hungary rajongói klubjának évek óta kemény magjába tartozó tagja mostanában nagyon elfoglalt, de kértem tőle, hogy ha máskor nem, akkor nagy események előtt foglalja össze gondolatait egy blogbejegyzésben, hogy megismerhessük az Ő szempontjait is, mielőtt előzetes végitéletet mondanánk A Dal 2018 győzteséről. Az alábbi sorokból megtudhatjuk, hogy a holnapi felhozatalból a fado vagy a metál esik-e közelebb a szívéhez.

Ki nyer holnap?

(Esélylatolgatás a felvállalt szubjektivitás jegyében a döntő előtt 10 perccel)

Múlt szombaton kialakult az idei A Dal döntője. Vérbeli rajongó ilyenkor végig gondolja a felhozatalt, esélyeket latolgat és megtippeli a végeredményt. Próbálja megtippelni. Aztán úgysem jön be. Harminc éves Eurovíziós Dalfesztivál nézési gyakorlatom egyetlen biztos tanulsága: semmi sem biztos. Hogy mindig van valami váratlan fordulat, valami kiszámíthatatlan, amitől harminc év tapasztalatának legszilárdabb elméletei dőlnek össze két perc alatt. Most is biztos voltam például a Szőke-Kökény-Szakcsi trió továbbjutásában, aztán tessék. A válogatóban igen magasra értékelte őket a zsűri, az elődöntőre valahogy mégis elolvadt a támogatás. Mint ahogy abban is biztos voltam, hogy a yesyes-t a közönség viszi tovább, nem a zsűri. A múlt héten megszellőztetett plágium gyanú ezek szerint nem rontotta az esélyeiket, a zsűri a magas pontszámokkal kiállt a yesyes mellett.

Ebből a nyolcból ki lesz a négy, aki a zsűrinek tetszik, és ki lesz majd az egy, aki a közönségnek? A zsűri többször hangsúlyozta, hogy nem az Eurovízióra keresik a dalt (elsődlegesen), hanem Magyarország dalát szeretnék megtalálni. Egy különleges, egyedi, tehetséges alkotást, amely mögé az ország oda tud állni, amelyet a többség támogatni tud egy nagy európai rendezvényen.

Személyes vélemény következik: Szerintem Magyarország sikeres eurovíziós ország. Én a sikert a döntőbe jutásban mérem és az utóbbi hét évben mindig átugrottuk a lécet. Mi lehet ennek a sikernek a titka? Nekem nagyon erős meggyőződésem, hogy a válogató rendszerünk. Az előzsűrizett dalokról véleményt mond a szakma és a közönség is, közösen szűkítik egyre kisebbre a mezőnyt. A végén a zsűri a közönség elé tesz egy „étlapot”, „tessék, ezekből lehet választani, ezek minőségi, jó zenék, vállaljuk érte a felelősséget”. Innentől pedig a közönség kezében van a dalok sorsa. Annyiféle ízlés, annyiféle szempont érvényesül a kiválasztás során, laikus is, szakmai is, annyiszor rostáljuk át a felhozatalt, hogy a végére az eredményben kikerekedik valami össznépi bölcsesség, amelyik eddig sosem hagyott minket cserben. A kiválasztási rendszer nagy vonalaiban stabil, nem rángatják ide-oda minden évben a szabályokat, és ez az állandóság jót tesz a versenynek. Ugyanakkor a zsűri minden évben frissül is, új arcok új szempontjai kerülnek elő, és ez legalább olyan jót tesz a rendszernek, mint az állandóság. (De lehet, hogy ez is egy az elméleteim közül, amelyik két perc alatt dől majd össze.)

Kik lehetnek a zsűri kedvencei, mely dalok a nyolcból? Két biztos tippem van: Dánielfy Gergely és az AWS, akik láthatóan élvezik a zsűri bizalmát, támogatását.

Dánielfy Gergely szereplését látva az jutott eszembe, hogy kamasz koromban, amikor igen aktív színházba járó voltam, mennyire imádtam a színész lemezeket. A recsegősre hallgatott Básti-Cserhalmi, Udvaros vagy Kern András bakeliteken biztosan nem a kivételes hangi adottságokat csodáltam, a személyiség(ek) ereje adta a többletet ezeknek a daloknak. Dánielfy Gergely előadása ugyanezt a többletet adja. Egy színész építi fel a szerepét egy háromperces minidrámában. Sokan emlegetik vele kapcsolatban hátrányként, hogy túl nyilvánvaló a Salvador Sobrallal való hasonlóság, de szerintem ez elég felszínes megítélés. Igen, valóban hasonló típus, finom vonású, szinte lányos arcú fiatal férfi, és mindketten a szerelemről énekelnek. Ennyi a hasonlóság. De míg Salvador dala alapvetően lírai, addig Dánielfy Gergelyé erős drámai hatásokkal dolgozik. Én nem azt mondanám, hogy „Salvador Sobral copy”, hanem azt, hogy vegyük észre a tudatosságot: ez a dal Portugáliára készült. Nem nyerni megyünk (ahogy ezt mondani szoktam), de a portugál közönség megőrülne érte. Ez a dal ugyanis egy tipikus fado, amely a lehető legportugálabb műfaj. Az egy énekes által klasszikus gitár kísérettel előadott dal egy életérzést próbál kifejezni, amiben benne a van a vágyakozás, a nosztalgia, a szomorúság, a fájdalom és a szerelem. (Ugye mindenki ráismert a Wikipédia meghatározás alapján az Azt mondtad-ra?)  A zsűri láthatóan nagyon szereti és értékeli a dalt, biztos vagyok benne, hogy beválasztja a legjobb négybe.

Az AWS produkciója után az első reakcióm ez volt: Nem! Nem! Soha! Ez az a műfaj, amit annyira nem eszem, hogy nem szabad megítélnem, mert csak az értetlen rosszindulat beszélne belőlem. Amit a nézők többsége „lehengerlő energiának”, meg „őserőnek” lát, az nekem csak röhejes kepesztés. Viszont megnéztem a szereplésüket a youtube-on és olyat láttam, amit még soha: csak pozitív kommentek szerepeltek alatta. Sehol egy kritikus hang, egy agyagba döngölő vélemény. Olyanok dicsérik őket, akik előre bocsájtják, hogy nem metál rajongók. Hova lett a híresen magas színvonalú magyar vitakultúra? („Szar, szar, szar és kész. És aki mást gondol róla az idióta, meg süket, meg buzi.”) Én még ilyen össznépi támogatást nem tapasztaltam eurovíziós dal mögött. A hiba valószínűleg bennem van, hogy ennyire érzéketlen vagyok a művészetükre, de legalább már nem gondolom azt, hogy „nemnemsoha”. Ha ez tényleg ennyire jó, hát legyen! A zsűrinek tetszik, a közönség imádja, és ilyennel még tényleg nem próbálkoztunk. Én igen nagy értéknek tartom, hogy eddig minden versenydalunk másmilyen volt, nem ugyanazt a gumicsontot rágjuk minden évben, mint ahogy egyes országok. A zsűri biztosan beteszi őket a legjobb négybe. Hát, hadd szóljon …

A Leander Killsről szólva, amúgy sem volt sok esélye, hogy a zsűri két metál zenekart választ a négy közé, de Leanderék azzal, hogy áthangszerelték a dalt, valószínűleg megoldották a zsűri dilemmáját és saját magukat ejtették ki.

A válogatók után én zsűri kedvencnek gondoltam Horváth Tamást is, aztán Both Miklós és Freinreisz terjengős és meglehetősen elkenős kritikája felkészítés volt arra, hogy mégsem ő az igazi favoritjuk. Azt hiszem, ő lesz az idei év Tóth Gabija: nagy közönség kedvenc, de a zsűri nem tartja elég jónak a négybe. Én a végső győzelemre is alkalmasnak gondolnám: kiváló zene, magabiztos éneklés, jó színpadkép. Nagyon tetszenek a táncosok, az azonosíthatatlan eredetű, de ettől univerzális nagy kalappal, a kanál, és ahogy Both Miklós mondta, „elképesztően fókuszált produkció”. De azért látom a hibáit is. Tökéletesen megértem, miért vannak annyira oda érte a rajongók. Elemi erejű, sodró, magával ragadó zene, ami azonnal behúz. A szerző anyanyelvi szinten műveli ezt a zenét. De akkor miért ennyire béna a vers? A népies zenéhez miért ennyire műnépies a szöveg? „Hej, babám, a teringettét” ez a „nem tudom értelmes szöveggel kitölteni ezt a két ütemet” szinonimája. És mi a gond azzal a csizmával? A refrén egészen egyszerűen ciki. És még a prozódia is hibás. Meggyfáról és nem meggyfáról. Meg olyan sincs, hogy „simogat a mosolyod”. A magyar már csak ilyen nyelv, az első szótagra teszi a hangsúlyt. És az mit jelent, hogy „gyere vissza szép emlék, mert kell még a bókod”? Szóval, van egy kiváló zene, helyenként megmosolyogtatóan butácska vagy éppen alibi szöveggel. (És ha már a nyelvművelésnél tartunk, Schell Juditnak is szólhatna már valaki, hogy olyan kifejezés nincs a magyar nyelvben, hogy „nagyon gratulálok”. Vagy „gratulálok”, vagy „nagyon tetszett”.)

Mint az elején említettem a yesyest inkább a közönség „emberének” gondoltam, mint a zsűriének. Ezt a plágium dolgot annyira nem látom át, hogy még azt sem tudom követni, hogy ki lopott kitől, (itt most biztosan 10 pontot zuhant az IQ-m a többség szemében), úgy hogy ebbe semmiképpen nem mennék bele, viszont olvastam egy szakmabeli véleményt az üggyel kapcsolatban, amit azért idéznék, mert azt foglalja össze, amit én is gondolok a yesyes zenéjéről, de nem tudom ilyen jól megfogalmazni. „Viselkedéskultúra-alapú ipari zeneszerzés, pontosan meghatározott piacra. A magyar versenyző dalában pontosan érvényesül minden, ami egy standard eurovíziós dal esetében ki kell, hogy legyen pipálva, de ezeknek a daloknak, mindkettőnek van kb. 1000 alternatívája jelenleg, ami hasonlít. Egyszerűen a kortárs megoldásokat alkalmazzák, nem is nagyon térhet el tőlük, és nem is az a szerepe, hogy meglepjen vagy innovációkat vonultasson fel. Átlagközönséget kell kiszolgálnia, akik nem olyan mélységben vizsgálják a zenét, mint egy szakújságíró vagy egy zenész. Ha ők, mint közönség szeretik ezt, akkor elérte a dal a célját.” Vagyis a legeurovízió kompatilisebb dal, viszont ez azt is jelenti, hogy a legnagyobb az esélye, hogy lesz még 10 ehhez hasonló a versenyen. De az látszik, hogy a rajongói tábor nagyon szereti a dalt, és ha a zsűri beválogatja a négybe, akkor nagy harc lesz az AWS támogatókkal.

Király Viktor Budapest girl-je egy nagyon kedves dal, jó hallgatni, kisimul az ember lelke tőle. Jól is adja elő, profi a színpadi jelenlét, biztos az éneklés és kiválóan stílusban tartott az előadás. A zsűri kitért arra is, hogy milyen reklámértéke van egy ilyen dalnak. Szerintem a „Budapest girl” pont ugyanolyan médiafogás, mint amikor a toronyugrók mögött a Parlament statisztál a háromfordulatos Auerbach-szaltóhoz. Zseniális, mert egyszerű, mint a faék, de azért … (Azt a jelzőt nem használnám, hogy „olcsó”.) (Pedig az.) A zsűri langyosan támogatja, egyedül Frenreisz van meggyőződve róla, hogy ez a legütősebb dal a mezőnyben. Még ha be is kerülne a legjobb négy közé, kicsi esélyét látom a győzelmének. A közönség 7 pontjából ítélve nem áll mögötte mindenre elszánt rajongó tábor. Ez egy kellemes rádiósláger, amely ott fogja meghódítani a hallgatóságot. Mint tavaly a Kalandor.

Biga neve hallatán még mindig az a 2012-es dal ugrik be, amit az a vicces frizurájú, nagy szemüveges fiú énekelt, amivel olyan hihetetlenül jó hangulatot teremtett ott a stúdióban. Már akkor látszott, mennyire érzi a színpadot, mennyire viszi magával a közönséget, milyen jó a stílusérzéke. Ezek az erények ebben a produkcióban is láthatóak. Nagyon szeretem ezt a dalt, ezért rossz érzés annyival elintézni, hogy olyan, mint Király Viktor dala, előadása: profi, magabiztos, stílusos, rádióbarát. És még négy között sem lenne elegendő támogatottsága megnyerni a versenyt.

Ha a zsűri következetes akar lenni önmagához, akkor a Zöld a májusnak ott kell lennie a négy között. Süle Zsolt dala kellemes színfoltja a versenynek. Felvállalt régimódiságával, nosztalgikus életérzésével, ugyanakkor kifinomult hangszerelésével látványosan kilóg a mainstreamből, és valljuk be, jól is esik ilyen dalt hallgatni, mondjuk két metál nóta után. Számomra nem csak Cseh Tamás stílusát, hanem a francia sanzonok zenei világát is idézi. Tényleg olyan, mintha „kinyitották volna az ablakot” és beáradna a friss, tavaszi levegő az egész télen szellőzetlen szobába.

Szóval, akkor ki lesz a legjobb négyben? Fogalmam sincs. A zsűri eddig támogatott „szíve csücskei” Dánielfy Gergely, AWS és Süle Zsolt. Negyedik talán a yesyes. Az én „álomdöntőm” így nézne ki: Dánielfy Gergely, AWS, Horváth Tamás és Biga. Ezzel négy teljesen különböző karakterű dal kerülne az „étlapra” és nagyon izgalmas lehetne a vége: a két nagy közönség kedvenc közül melyik mellett állnának ki többen. Az én ízlésemhez – hibái ellenére is – sokkal közelebb áll a Meggyfa, viszont a tavalyi népzenei gyökerű versenydalunk után kicsit önismétlés lenne. Az AWS egyáltalán nem az én világom, de valami egészen újat mutatna a magyar zenei palettáról.

És még egy nagy öröm számomra: lehet, hogy az idén is magyar nyelvű versenydalunk lesz. (Most mit tegyek ennek a végére: pontot vagy kérdőjelet?)

Hozzászólások
Ugrás